„Szarul érzem magam az életemben!”
– hányan mondják ki ezt naponta, és hányan fojtják el azonnal valami mással? Elnyomod vásárlással, droggal, piával, arroganciával vagy az egód hamis páncéljával, miközben belül izzadsz és szorongsz, a tudattalanod pedig azt suttogja: maradj csak benne a szarban, jó van az úgy, ahogy van. Valóban erre vágysz? Tényleg ez az az élet, amit megálmodtál magadnak? Nincs kivételes élet, az csak mese habbal, ha nem hallgatsz végre a tudatos énedre, és nem párosítod azt kőkemény felelősségtudattal. Ha hagyod, hogy a stressz és a fojtogató érzelmek felemésszenek, ha belepusztulsz a mindennapokba és a gyógyszertárba hordod a pénzedet, akkor valójában elfogadtad, hogy nem vagy jó helyen, de szarsz bele az egészbe.
Azt hazudod magadnak, hogy te nem engedhetsz meg magadnak többet, hogy neked ennyi jutott, de ez a tudatosság lebutítása a legalsó szinten. A fejlődésed ott kezdődik, ahol a mutogatás és a kifogáskeresés véget ér. Minél több felelősséget vállalsz a saját nyomorodért, annál gyorsabban kezdesz el fejlődni, mert rájössz: te vagy az egyetlen, aki kihúzhatja magát a kátyúból. A kihívás okozta lestresszelés végleg sztornózva van, amint elkezded a képességeidet fejleszteni ahelyett, hogy másokat hibáztatnál a sorsodért. Selye János megmondta: nem a stressz öl meg, hanem az, ahogyan reagálsz rá. Ha éretlenül, elfojtásokkal reagálsz, a tested és a lelked belebetegszik.
Szembe érdemes nézni azzal, hogy mindig van választásod, de ehhez kutya őszintének kell lenned önmagadhoz. Amíg élünk, tanulunk, de nem a könyvek tesznek bölccsé, hanem az, ha a megélt fájdalmat és a stresszt fejlődési energiává alakítod. Ne engedd, hogy a tudattalanod visszahúzzon a langyos mocsárba csak azért, mert az ismerős. A hitelesség ott kezdődik, amikor bevallod: szarul vagyok, de felelősséget vállalok érte, és elindulok a fény felé. Add azt, amire vágysz, és ne érd be kevesebbel, mint a valódi, tudatos létezés, mert az életed csak akkor lesz több egy tucat sorsnál, ha te magad teszel érte.